Teknős Béla egy jóképű, apró állatka volt, márkáját tekintve vörösfülű ékszerteknős. Egy hideg, januári napon látogatott el a rendelőnkbe konzultáció céljából, s mivel kollegáim nemigen szerettek akkoriban ilyen kis lényekkel foglalatoskodni, hát rám várt a feladat, hogy Béla panaszaira gyógyírt találjak.
Már érkezése sem volt hagyományos, ugyanis gazdája, egy kedves, középkorú úr, gondolván, hogy ne maradjon víz nélkül a rövid útra sem, amit a rendelőig tettek meg, hát egy vízzel félig megtöltött, kiszuperált festékesvödörben hozta el a teknőst. Igaz, a vödör jól körbe volt bugyolálva törülközőkkel hőszigetelés céljából, mégis majd' hanyatt estem, amikor megláttam Teknős Bélát, folyamatosan úszva, az elemekkel dacolva (ha azt akarta, hogy kiérjen a feje a vízből, úsznia kellett). Szomorú kis szemei segítségkérően meredtek rám, s én rögtön a megmentésére siettem. Még mielőtt a panaszokat meghallgattam volna, elmondtam a gazdinak, hogy egy ékszerteknőst mindenképp szárazon kell szállítani, semmi baja nem lesz, ha nem éri víz folyamatosan, attól viszont annál inkább nagy baja lesz, hogyha megfázik. Bizony, ezek a kis jószágok olykor még tüdőgyulladást is kapnak, amit nem egyszerű kikezelni, már ha egyáltalán lehet.
Kivettem hát szegény párát kényszerfürdőjéből, és letettem egy jó nagy törülközőre a vizsgálóasztalon. Már ahogy megfogtam, éreztem, milyen könnyen összenyomódik a páncélja, de még semmit sem szóltam, megvártam, hogy Béla "sofőrje" tolmácsolja a kis fickó tüneteit.
Vörösfülű ékszerteknős
A teknős állítólag már elfújhatta volna első szülinapi tortáján a gyertyát (már ha lett volna, aki süt neki ilyet), bár én azt hittem, pár hetes csak, ugyanis páncélja átmérője testvérek között is kevesebb volt, mint 5 centi. Ami miatt azonban nem várhatott tovább komfortos kis terráriumában, és mindenképp látogatásra sarkallta aggódó gazdáját. Az az évágya volt. Azazhogy az étvágya hiánya. Béla méla undorral fordult el a csipesszel felkínált (teknős)ínycsiklandó falatoktól már vagy egy hete. Faggatózásomra, hogy mi az uraság menüje, kiderült, amit akár előre borítékolhattam volna, hogy egy igazi teknős-kínzó étrend állt Bélánk rendelkezésére: az ún. szívmix.
Ez a rettenet valami marhaszívből és egyéb belsőségekből kutyult mixtúra, ami szerencsétlen jobb sorsa érdemes kis hüllőket ízileg valamiért nagyon elcsábítja, csak aztán hosszú távon épp ebből vannak a gondok. Ugyanis a létfontosságú kálciumot minimális mennyiségben tartalmazza, ellenben foszforban jó gazdag, ami még tovább rontja annak a hangyányi kálciumnak a hasznosulását a szervezetben. S mivel a teknősök anyagcseréje ugyancsak lassú, mire már a probléma kialakul, valóban nagy lehet a baj. Béla szegény először csak a páncéljából "spórolta ki" a kálciumot, amitől az olyan lett, mintha valami gumiból építgette volna. Két ujjam közé fogva könnyedén összenyomhattam volna, ha nem vigyázok rá. Később a szemei és a lábai is ödémásodtak, és egyre nehezebben is mozgott. Valamikor ekkortájt tűnhetett el az étvágya is a süllyesztőben.
Ha nem jönnek el hozzám látogatóba, talán már az izmai is felmondták volna a szolgálatot pár napon belül, és szegény jobb sorsra érdemes páncélos lovag fájdalmas görcsök közepette kimúlt volna.
Megbeszéltem a férfivel, hogy felejtsük el egy életre a szívmixet. Ahogy egyik kedvenc tanárom az egyetemen mondta: „Képzeljük el, mikor kapna le a tóból egy ékszerteknős egy gyanútlanul iszogató tehenet, hogy elrágcsálja a szívét? Ugye, sose? Hát, akkor inkább adjunk neki olyat enni, amit a természetben is megenne...” A leggyakoribb probléma egyébként, amit a tulajdonosok teknőseik ellen elkövetnek, az a tájékozatlanságból, vagy félretájékoztatásból adódó táplálási merénylet. Rossznyelvek szerint a díszállat-kereskedőknek az az érdekük, hogy hamar cseréljék a kis kedvenceket... Én inkább azt szeretném feltételezni, hogy a leendő tulajdonosok (főleg gyerekek) nagy izgalmukban elfelejtenek tájékozódni az adott állat tartási és táplálási igényeit illetően, aztán később már hiába kapnak észbe, ott a baj.
Visszatérve Teknős Bélához, megbeszéltük, hogy mivel tulajdonosa úgyis lelkes horgász, szépen eltesz a fagyasztóba felszeletelt apróhalat, úgy, minden részével, ahogy van, és ahogy a természetben Béla távolabbi unokatestvérei amúgy is eszik (vagyis mondjuk ki:szálkástul-belestül). Amúgy jobb állatkereskedésekben is lehet kapni apróhalat etetésre, és tán még azt a veszélyt is kiküszöböljük, amit a természetben jelen lévő paraziták jelentenek.
Ezzel azonban még nem oldottuk meg az étvágytalanság problémáját. Béla megkapta injekcióit (A- és D- vitamin, valamint kálcium), és vártuk a javulást.
Másnap újra jöttek, már jobb bőrben volt a kisöreg, élénkebb is volt, de étvágy még sehol. A halat is méla undorral utasította el. Újabb kálcium (a vitaminnal ilyenkor csínján kell bánni, mert túl is lehet adagolni, és egy ilyen apró állatnak amúgy is mini az adagja), de másnapra sem falta fel a csipeszt, amivel az ételt kínálták neki.
Ennek már a fele sem volt tréfa, bár a teknősök sokáig bírják evés nélkül, az állapotára tekintettel „tömésre” adtam a fejem. Kollegáim kinevettek, hogy mit küzdök ezzel, úgysem lesz eredmény. Vagy enélkül is erőre kap, vagy menthetetlen... Szerencsére azonban Béla úr szívesen jött 2-3 naponta a kezelésre, így ilyenkor bekevertem a mindennapi kenyerét: infúzió, kis glükóz, kálcium, és egy vékonyka csővel megszondáztam, s egyenesen a gyomrába küldtem a fura vacsorát.
Emellett szigorúan napkúrára fogtuk, ami tél lévén nem volt egyszerű, de a (természetesen csukott) ablak mögé napi fél órákra kitett kis állat meghálálta a törődést. Lassan, nagyon komótosan, ahogy ez egy előkelő teknőshöz illik is, a második héten elkezdett enni. Kimérten fogadta a számára új falatokat, de szerencsére hamar rájött, hogy tulajdonképpen ez nem is olyan rossz. Néhány alkalom után aztán már előírásszerűen falta a haldózisát, s a páncélja is szépen keményedett. Lábai újra izmosak, karcsúak lettek, és – mily meglepő – rohamos növekedésnek is indult teknős barátunk.
Amikor már jobban lett, persze nem kellett többet jönnie kezelésre, de gazdája szerencsére nagyon alapos ember volt, és később is beugrott néha a rendelőbe, hogy beszámoljon Teknős Béla hogylétéről, „aki” ezután már boldogan él, míg meg nem hal. Mint egy teknős-tündérmesében.
